Drága Péter,
én is onnan kezdem, ahonnan te indítottad el a mi rendhagyó bulinkat: 4 évvel ezelőtt, a portréfotózásod után azt mondtam, ha én egyszer férjhez megyek, te leszel a ceremóniamesterem (kb. annyi esély volt erre, mint a piros hóra az égből, lássuk be, nem voltam az a házasulós fajta)… 😀
Aztán férjhez mentem, majd megkerestelek a feladattal. Hogy miért?: 1. mert megígértem évekkel ezelőtt 2. szeretem a hangodat 3. szerettük volna meglepni a vendégeinket a fergeteges mutatványaiddal 4. biztos voltam abban, hogy rád bízhatom azt az eseményt, ami egyetlen pontján sem hasonlít majd egy lagzira…
Otthonos volt, laza, jókedvű, a hangulattal összhangban alakítottad az események folyását. Mindenhol ott voltál, mégis láthatatlanul ügyeltél arra, hogy mi flow-ban élvezzük az esténket! <3
Köszönöm, hogy szándékosan kimondtad, “Éljen az Ifjú pár!” és én erre bekiabálhattam, hogy “mínusz 10.000 a gázsidból!”. 😀 Te nem hibázol, te cinkosan összekacsintva szórakoztattál. Köszönet azért, hogy még ma is a trükkjeidet emlegetik a vendégek (ki ámulva, ki idegesen követelve, hogy fedd fel a titkodat). Köszönet, hogy az 50-es korosztályból is előcsaltad a gyermeket, köszönet, hogy a kamaszok flegmaságát eltüntetve, lelkesedést ültettél a szemeikbe. Köszönöm, hogy kiléptél a komfortzónádból, és egy olyan előadás házigazdája voltál, aminek nem kaptad meg a szövegkönyvét, mégis profin lehoztad!
Köszönöm, hogy a meghosszabbításom voltál, hogy a magamtól mindig elvárt 150% helyett, te 1000%-on teljesítettél. <3
Tomit idézve zárom ezt a levelet: “Vérprofi ez a csávó!”
(annyira pedig ismered már, hogy tudd, őt is levetted a lábáról – ami pedig önmagában lenyűgöző)
ölellek, A.
